ÁTUTAZÓBAN

• Blog oldal
• Archívum
• 

Wass Albert üzenete március 15-re

 

 

Wass Albert üzenete március 15-re


Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte.
Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar.
Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szivemből.

Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékletesebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben.
Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a mienk volt.
Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit mi vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző "izmusok" özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is.

Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük át senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek.
Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át.
Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.

Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amig magyarok vagytok s az ősi kultur-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.

Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene!

EDDA: Emeld fel fejedet büszke nép!:

http://www.youtube.com/watch?v=GPWXfyktbMY

 

FORRÁSHELY:

http://lendvaykati.gportal.hu/

 

Wass Albert: Te és a világ /részletek/

A Nagyerdőn, eső után...Szelek hava 10-én

Saját felvétel

 

 

"Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt..."

 

Nagyerdő: Békás-tó, Szelek hava 10-én.

Saját felvétel

 

Vágy és öröm

Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.

 

Nagyerdő, tulipánfa, szerelemfa... Szelek hava 10-én...

Saját felvétel

 

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

 

 

Hóvirág

Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot? A Te világodat.

 

 

Nagyerdő: Békás-tó, Szelek hava 10-én....

Saját felvétel

 

 

De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi

amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik. Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben. Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.

Nagyerdő: tulipánfa, szerelemfa...Szelek hava 10-én

Saját felvétel

Megjegyzés: Köszönöm a csodálatos  eső utáni tavaszi sétát,  köszönöm, hogy velem  tartottál...:-)

 

Wass Albert: Karácsonyi versek II.

Karácsonyi versek II.

II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

1946

 

 

Wass Albert

 

/Lelőhely: DEBRECEN/

 

Wass Albert

 

 

 http://www.youtube.com/watch?v=mx2RxWLRJrk&feature=related

Wass Albert

 

 

Emlékezés egy régi márciusra

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember
meghalt valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:
"Édesanyám! Mi a szabadság?"

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig
felsóhajtott és azt felelte:
"Amikor hazajönnek a katonák, fiam"

Ó, hóvirágos régi március...!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy "szabadság!"
Voltunk azóta hősök mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták...?
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:
"Édesapám, mi a szabadság...?"

Ó, hóvirágos régi Március...
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen:
fiam, szabadság az, ha
majd hazatérhetünk mindannyian.

(Bajorerdő 1947)

Wass Albert

 

KERESZT ALATT

 

Uram, én jó akartam lenni,
de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett,
de akaratlan balra mentem.

Sírást indultam vigasztalni,
de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült,
de csattanva az arcba vágott.

Uram: én mindig rosszat tettem,
valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok,
csiszolatlan miért maradtam?

http://www.youtube.com/watch?v=5OdXFQp-JlE

 

Wass Albert

  A LÁTHATATLAN LOBOGÓ

 

 

Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!

És mentem, mindeken által,
íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,

még ha utolsó is vagyok, 
kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!

 

 

 

 

Wass Albert

ÉBREDJ  MAGYAR!

 

Nemzetemet dúlta már tatár,

harácsolta török,

uralkodott fölötte osztrák,

lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,

mert keserű sorsa

istenfélõ nemzetté kovácsolta.

Becsület, tisztesség, emberszeretet

példaképe volt egy céda

Európa közepén!

Mivé lett most ő

Koldussá vált felszabadult honában,

züllött idegen eszmék napszámosa!

Megtagadva dicsõ õseit,

idegen rongyokba öltözve

árulja magát minden utcasarkon

dollárért, frankért, márkáért,

amit idegen gazdái odalöknek neki!

Hát magyar földön már nem maradt magyar

ki ráncba szedné

ezt az õsi portán tobzódó

sok-száz idegent?

Ébredj magyar!

Termõfölded másoknak terem!

Gonosz irányba sodor

ez a megveszekedett új történelem!

 

 

Wass Albert

HA JÖN AZ ŐSZ

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha

 

Wass Albert

Erdélyi hitvallás


Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen

 

 

Wass Albert

ZÁRÓVERS

Hajótörött vagyok a tengeren.

Palackomat a tengerbe vetem.

Belesóhajtottam a sorsomat,

Félelmemet és sok bús gondomat.

S most száz pecséttel elzárt bánatom

A hullámok kedvében átadom.

Merül, örökre tán, a mélybe le

S aranyhalacskák játszanak vele.

De lehet, hogy még perce jő neki,

S egy bús hullám majd egyszer fölveti.

S kidobja egy kéz – tán az istené –

Egy gondtalan kor lábai elé.

Borzadtan olvassák, kik rátalálnak

S úgy suttogják döbbenve, egymásnak.

„ Valahol szörnyű vihar lehetett…

S a viharban egy nemzet elveszett…!”

 

 

Wass Albert

A BUJDOSÓ IMÁJA

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

Bajorerdő, 1947

 

 

Wass Albert

ITT LESZEK KÖZEL, VALAHOL

Ha eljön majd a nap,
Amikor meghalok,
Ti ne gyászoljatok.
Én itt leszek, közel.
Itt találtok napnyugtakor,
ha kirepül a vízimadár este,
kecskefejő tyurrogásában,
egy messzi bagolyhuhogásban.
Én itt leszek, közel,
vigyázok az erdő csendjére
és álmotokra.

Ha érezni akartok engem,
csak hajtsatok be az erdőbe
és álljatok meg az út mentén.
Figyeljetek: a halk lombsusogásban
hallhattok engem,
amint kutyáimmal
elmúlt esztendők boldog
vadászhelyeit járom.
Mosolyogjatok egy virágra,
egy pillangóra,
egy kis madárra,
egy pislogó csillagra
a messzi szemhatáron,
mikor az est árnyékai
körülfognak szelíden…

Csak mosolyogjatok,
és én az öröklétből
visszamosolygok rátok.

 

 

Wass Albert

BÚCSÚ


Már eltűnt régen a
hajó Veled

és én még mindég
kendőt lengetek.

s amíg távolba réved a
szemem:

arcod vonásait
idézgetem.

tengerverés csapdos a
partokon:

benne hangod zenéjét
hallgatom.

S a szélben, mely
hajamba beletép,

ott érzem még a kezed
kezed melegét.

De mindez búcsú már,
tudom nagyon.

Elnyel a távol,
mint egy ősvadon.

Pókok szövik be
lépteid nyomát,

holnapra új lakót kap
a szobád,

s elönt a hétköznapok
bús sora,

mintha nem is lettél
volna soha…

Csak én állok még itt.
De már ködöt

lehel a tenger
árnyékod mögött,

s míg lengetem a
kendőm, lengetem:

emléked lassan
eltemetgetem.

 

 

 

 

 

Wass Albert

 

HALÁL


Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.

 

 

Wass Albert

 HA VISSZATÉREK

 

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: Kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a fél világ:

vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

 

 

Wass Albert

FOHÁSZ A HAZÁÉRT

 

Uram, ki fönt az égben 
lakozol a fényességben, 
gyújtsd föl szent tüzedet 
az emberek szívében. 
 
Az emberek agyára 
áraszd el bölcsességed. 
Értsék meg valahára 
mi végből van az élet. 
 
Arasznyi kis idő csak, 
mely ajtódig vezet. 
De előre csak a jó visz, 
a gonosz vissza vet. 
 
Legyen megint az ember 
képedre alkotott! 
Utálja meg már egyszer 
mit maga alkotott. 
 
Romlandó kincsekért 
ne törje magát senki. 
Igyekezzék helyettök 
jobb kincseket szerezni. 
 
Jó tettek nyugalmát. 
Derűt és békességet. 
Mit el nem fúj az orkán 
s rontó tűz meg nem éget. 
 
Gőgből és gyűlöletből 
mindent, mit föltalált: 
vedd ki Uram kezéből 
a keserű pohárt. 
 
Rémségek éjszakáját 
váltsad föl virradatra. 
Az emberi világot 
szebbre és igazabbra. 
 
Hogy törvények közt az első 
a szeretet legyen. 
Üljön jóindulat 
a kormányszékeken. 
 
Az igazság előtt 
hajoljon meg a fegyver 
s élhessen szabadon 
e földön minden ember. 
 
És legyen egy akol. 
És egy legyen a pásztor. 
Növelj pásztorbotot 
virágzó rózsafából. 
 
S ha mindeneket szépen 
elrendeztél ekképpen: 
a népek közt, Uram 
nekem is van egy népem. 
 
Ha érdemét kegyednek 
a szenvedéssel méred, 
úgy egynek sincsen annyi 
szent jussa, mint e népnek. 
 
Mások bűnéért is 
őt verte ostorod. 
Sok súlyos nagy keresztet 
szó nélkül hordozott. 
 
Legjobb fiait vitte 
mindég a Golgotára 
s jótettének soha, 
csak bűnének volt ára. 
 
Uram, adj békességet 
a Kárpátok között! 
Sehol még földet annyi 
könny s vér nem öntözött. 
 
Sehol még annyi színes 
nagy álom nem fakadt 
s árvábbak prófétáid 
sehol sem voltanak. 
 
Sehol annyi virág 
és sehol annyi bánat. 
Szeresd jobban, Uram, 
az én szegény hazámat! 
 
Bár megtagadta tőlem 
a békét s kenyeret: 
engem sújtasz, Uram, 
amikor őt vered. 
 
Mert népem. Fajtám. Vérem! 
Fájdalma bennem ég! 
Szánd meg Uram Isten 
Attila nemzetét. 
 
Adj békés aratást 
sok vérvetés nyomán. 
Nyugodjék meg kezed 
gondverte otthonán. 
 
S ha áldásod e földön 
elért kicsinyt, nagyot: 
jussak eszedbe én is, 
ki bujdosó vagyok. 
 
A Kárpátok alatt, 
ahol apáim éltek, 
rendelj ki nekem is 
egy csöndes menedéket. 
 
Csak akkora legyen, hogy 
elférjek én s a béke. 
Nézzen az ablakom 
patakra, fára, rétre. 
 
Kenyér mellé naponta 
jusson egy szál virág 
s láthassam, amint Téged 
dicsér egy új világ... 
 
Uram, ki fönt az égben 
lakozol fényességben, 
hallgasd meg kegyesen, 
hallgasd meg könyörgésem. 
 
(Bajorerdő, 1947)

 

 

Wass Albert

LÁTHATÓ AZ ISTEN

 

 

Fûben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Õ benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nõtt.
Az csak olyankor látja õt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

 

 

Wass Albert

 

Üzenet haza

Wass Albert

 

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.

 

 

Wass Albert

  ERDŐK KÖNYVE

 

"...Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön.
De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában.
Igyekezz, kisfiam, hogy amerre jársz, sok pillangó legyen. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá. És ebből újra megszületik egy pillangó.
Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül."

 

 

Wass Albert

Wass Albert

Hajnali nyomok

 

Látom: ma erre jártál,

nyomot hagytál a harmatos gyepen.

A madarak is tán azért dalolnak,

s az Isten is azért mondá talán:

ma szép idő legyen!

 

Azért kelt fel a nap is ilyen korán,

hogy csókolhassa azt a kis nyomot,

amely a bükkerdőig elvezet.

A bükkerdőbe már be sem tekint:

a bükkerdőben úgyis elveszett.

 

Azért esett ma harmat,

hogy merre jársz, parányi nyom legyen.

S legyen amit egy furcsa vándor

csókolgasson a harmatos gyepen.

 

 

Wass Albert

 

 

Mit csináljak a könnyeimmel, 

ha mindegyre csak előtörnek, 

mit csináljak a fellegekkel, 

ha mindig jönnek, mindig jönnek, 

mit csináljak szegény szívemmel, 

ha minden fájdalomra vérzik, 

mit csináljak a vad szelekkel, 

mikor a tavaszomat kérdik, 

 

s mit csináljak az emlékeddel kedves, 

ha feledésbe sohasem enyészik? 

 

Wass Albert verseiből

A HONTALANSÁG HITVALLÁSA

 

Hontalan vagyok,

mert vallom, hogy a gondolat szabad,

mert hazám ott van a Kárpátok alatt

és népem a magyar.

 

Hontalan vagyok,

mert hirdetem, hogy testvér minden ember,

s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer

mindenki, aki jót akar.

 

Hontalan vagyok

mert hiszek jóban, igazban, szépben.

Minden vallásban és minden népben

és Istenben, kié a diadal.

 

Hontalan vagyok

de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet

és maradok ez úton, míg csal élek

töretlen hittel ember és magyar.


(1947)

 

 

 

Dalol a honvágy

 

 

Szeretnék szántani,

hat ökröt hajtani,

régi eke szarvát

kezemben tartani.

 

Harmatos hajnalon

régi útat járni.

Régi erdõszélen

virágot csodálni.

 

Szeretnék még egyszer

tavaszbúzát vetni!

jó fekete földet

a kezembe venni.

 

Beszívni illatát

frissen kaszált fûnek,

mialatt a réten

tücskök hegedülnek...!

 

Látni, még csak egyszer,

a leszálló estét.

Villanó szárnyával

az érkezõ fecskét.

 

Keleti ég alján

ahogy gyúl a csillag,

békés tájak fölé

békességet ringat...

 

Istenem, add hogy még

egyszer haza menjek!

Régi hegyeimen

új bort szüreteljek!

 

Fáj a bujdosás már.

Csupa fáj az élet.

Elvész idegenben

erdélyi cseléded.

 

Régi hegyeimen

lábujjhegyen járnék.

Jó volna a napfény!

Szép volna az árnyék!

 

Szép volna, jó volna!

Hallgass meg, Úristen!

Hisz más kívánságom

e világon nincsen:

Szeretnék szántani!

Hat ökröt hajtani!

Régi ekém szarvát

még egyszer...

még egyszer

kezemben tartani!

 

 

 

 

Kivándorlók dala

 

 

 

Bús vállunkon nyûtt tarisznya,

nyûtt lábunkon ócska csizma,

fel is út, le is út,

idegenbe visz az út.

 

 

Fáj szívünkben régi emlék,

bizony pajtás, haza mennénk,

de nincs hova: nincs hazánk

se otthonunk, se anyánk.

 

Idegenbõl idegenbe,

munkahelyrõl munkahelyre

visz az idõ, visz a szél,

gonosz idõ, gonosz szél.

 

Gép dübörög, fejsze csattan,

otthon járunk gondolatban

s míg hordjuk a szolga-súlyt

fáj az élet, fáj a múlt.

 

De majd egyszer üt az óra

s fölszállunk egy víg hajóra,

hohahó, szép hajó!

Vitorlája, mint a hó!

S nyûtt szívével halál szárnyán

hazatér a bujdosó.

 

 

 

Megváltás


Nyögött, csikorgott a célját vesztett világ.

A gyûlölködõk gyûlölködtek.

A gyilkosok gyilkoltak.

A csalók csaltak, a lopók loptak.

Bánatában elbujdosott az Isten.

Szempillantás alatt megállt a világ.

A repülõgépek ráfagytak az égre.

A vasutak elakadtak.

Gépkocsik az út sarába fagytak.

Gyûlölködõk nem gyûlölködhettek.

Gyilkosok nem gyilkolhattak.

Csalók nem csalhattak, lopók nem lophattak.

Sötétségbe temetkezett

Az egész megveszekedett világ.

Aztán

Egyszerre csak

Kigyúlt valahol egy kicsike fény.

Vékonyka gyermekhang énekbe szökkent:

“Mennybõl az angyal...”

S az egymagában viaskodó gyermekhangtól

Egyszerre csak visszatért az Isten!

Fölragyogott a nap.

Röpültek újra a repülõgépek.

Zakatoltak a vonatok.

Dübörögtek a gépkocsik.

De csalók nem csaltak többé,

Lopók nem loptak többé,

Gyûlölködõk nem gyûlölködtek,

Gyilkolók nem gyilkoltak:

Új életre kelt egy megváltozott világ!

Visszatért medrébe

Az istenadta, istenrendelte élet!

 

 

 

Úttalan útakon

 

Úttalan útakon,

bozótokon és szakadékokon,

árkokon és vízmosásokon

törtetünk láthatatlan cél felé.


Úttalan útakon,

imádkozva vagy szitkozódva,

békés szívvel vagy lázadozva,

de menni kell, mert vissza nem lehet:

fekete falat épített a Múlt

a hátunk megett.

Úttalan útakon...

De túl lélek-határon,

túl gondolaton, túl minden álmon

valami messze vár reánk,

egy fénysugár e rút világon:

talán egy “mindent felejtés”.

Talán egy “mindent újrakezdés”

a végsõ sziklaszálon.

Úttalan útakon,

végsõ szívdobbanásig,

utolsó sóhajtásig,

s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:

de egyszer eljutunk a sziklaszálig!

 

 

 

 

Mikor a bújdosó az Istennel beszél

 

 

Uram, én nem tudom az igazságot

miképpen osztogatod ezután,

hogy mindenkinek bár maréknyi jusson:

Annyit tudok csak: esztendeje immár,

hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.

Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:

nem akartunk mi semmi mást, csak élni.

Szántani, vetni és remélni

Szántani, vetni és remélni

jó munkáért vidám aratást.

Nem imádkoztunk sokat, az igaz.

De szerettük a világodat, Uram,

ahogy megadtad: gondokkal telítve,

búval és örömmel fûszerezve,

a tövisek között egy-egy virág...

szép volt Uram, jó volt a világ.

Szerettük a patakodat, mely zengve

selyempartok közt vígan szökdösött.

A szellõt, ahogy hegyeidrõl este

virágillattal megrakódva jött.

Hajnalodat, amikor bokrétásan

felkacagott az ablakunk alatt.

Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,

pillangót, felhõt, madarat...!

Apánk kezét. Anyánk mosolyát.

Kisgyermekünk elsõ kacaját.

A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.

A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,

Feléd, Uram, akár a jegenye!

Jövendõt kért! Békét és életet!

Mégis a balkezed mozdult elénk

s reánk bocsátottad a végzetet.

Most már igazán nem tudom: a sorsot

hogyan s miképpen rendezed.

De bujdosók könnyében s bánatában

nem lelheted Uram a kedvedet.

Uram, nekünk ez a föld idegen.

Az ég sem derít itt sugarat miránk.

Bajor erdõkön bujdosó magyarnak

bogáncsos úton nem terem virág.

Más itt a szél. Másként suhog az erdõ.

Más nyelven szólnak a patakok.

Bozót tépi a bujdosó magyart,

kivert, hazátlan árva és zavart...

Uram, Te ezt így nem akarhatod!

Amerre járunk: köd lepi az erdõt.

Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.

Bármerre indul céltalan nyomunk:

még az ösvény is átfordul keletnek.

Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!

Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!

Nem akarunk örökké bujdokolni

ezen a zord, otthontalan világon!

Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,

tépett lélekkel és halálra váltan:

csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!

Vert farkas mellé farkasnak beállunk,

vagy koldusnak a templom küszöbére,

rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:

csak haza jussunk végre!

Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz

s megértsük, amit zúgnak a szelek...!

Ha Szodoma láttán kõvé változom:

Uram, én akkor is haza megyek!

Nincsen napodnak máshol melege.

Sehol sem olyanok a csillagok.

Ha százszor átkozott is az, aki magyar:

nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!

Add újra látnom apámat, anyámat,

vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...

Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe

eldobva végre a vándorbotot

s úgy súgjam megadással: Miatyánk...

sokat vétettem Ellened s nagyot...

de nézd:

megtörtént a Te akaratod.

 

              Wass Albert

Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

 

 

Wass Albert:

Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947

Wass Albert

Intelem

A félvilágot is befuthatod,
más ember földjén, testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is otthagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te és a többiek,
s amíg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le ne törölitek:

Magyar földön nem lesz új Magyarország,
gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!

 

Wass Albert

     Ki a magyar?


Ki a magyar hát, cimbora?

Te, vagy én? Vagy a harmadik?

Nosza döntsük el szaporán,

míg el nem süllyed a ladik!

Ragadjunk hát lapátot, csákányt,

evezõt! Ebura fakó!

Így csináljuk már ezer éve,

ez hát nekünk való!

Aztán , ha majd holt tetemünket

kiveti a víz a partra:

magyar leszel Te is, én is,

a harmadik is, mind, mind, kit halva,

bevert fejjel, némán, gyászban

fektethetünk a ravatalra.


(1947)

 

Wass Albert: Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

 

Vizek felett

 

Ó Istenem, de könnyű volna
az élet-terhek hordozása,
ha tudnám azt, hogy minden könnyem
Valakinek a mosolygása.

Ha tudnám azt, hogy minden álmom,
amit az élet szétzilál,
Valakinek valóra vál’,
és lelkem minden barázdája,
amit a sors naphosszat árkol:
neki lenne a boldogsága.
Ha tudnám azt, hogy amíg bírom,
minden ütést érette adnak.
Lélekölő fekete éjek
az Ő álmain virrasztgatnak,
minden derékba tört reményem,
őrlése száz malomkeréknek:
minden, amit csak reám mérnek:
simogatás egy Sorstestvérnek.
Mint tenger-őr elnéznék messze,
csalnám a vihart magam ellen,
vigyáznék: az Ő vitorlája
mindig fehéren lengedezzen,
s ahova akar, oda menjen.
Ó Istenem, de szép is volna:
így őrködni valakiért
vizek felett az őrtoronyba’.

 

Wass Albert

 MIÉRT?

 

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni

minden viharvert, árva tölgy előtt,

miért kell nekem az őszi csendre vágyni,

ha minden csalfa álmom összedőlt,

miért kell nekem a dombokat bejárni

s bújkálni, mint az üldözött gonosz,

miért kell nekem a hegytetőre állni

mikor az orkán fákat ostoroz.

Miért kell nekem elvágyni messze, messze,

bűvös csókkal ha jő az alkonyat,

miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,

búcsú-szavaktól fátylas hangodat,

és miért kell minden szép emléket

fájó betűkkel a szivembe írni,

miért kell olyan nagyon szeretni téged,

csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

 

Miért kell mindig magamban vándorolni,

s imákat mondani valakiért ....

s miért kell csak mindig rólad álmodozni,

ha nem szeretlek, miért? miért? miért?